Avagy hogyan lett egy műszaki hibából rádiós sikertörténet?

Emlékeznek még a Príma Rádió legendás pénteki viccműsorára?

Mert bizony ilyen is volt, nem is olyan régen, itt, Székelyföldön! Nem azért idézem fel, mert visszasírom a régi időket, hanem mert van egy története, amelyet kár volna elfelejteni. Ráadásul jó példa arra, hogy néha a legjobb ötletek nem a szerkesztőségi értekezleteken, hanem a véletlennek köszönhetően születnek.

Budapesti barátaink valósággal el voltak ájulva, amikor megtudták, hogy Székelyföldön olyan rádió is létezik, ahol az emberek egy teljes órán át vicceket mesélnek egymásnak, méghozzá élő adásban.

De hogyan is kezdődött?

Egy csendes pénteki napon Molnos Zolival, a rádió főnökével valami nagyon fontos dologról tanácskoztunk a stúdióban. Hogy pontosan miről, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy a beszélgetés végére olyan jó hangulatba kerültünk, hogy elkezdtünk viccelődni.

Egyszer csak benyitott a szolgálatos műsorvezető, Fosztó Zoltán, és kissé kétségbeesetten közölte:

– Fiúk, baj van! Nem indul a bejátszó! Az előre rögzített műsoranyag megmakacsolta magát!

Akkoriban ez nem számított különösebb újdonságnak, mert a technikával bizony gyakran hadilábon álltunk. A berendezéseknek néha saját elképzelésük volt arról, hogy mikor akarnak dolgozni.

Molnos Zoli azonban nem esett kétségbe. Ránk nézett, és a legnagyobb természetességgel kijelentette:

– Sebaj, fiúk, akkor mondunk viccet!

És mondtunk!

Így született meg a Príma Rádió viccműsora. Nem pályázatból, nem hosszú tervezgetésből, hanem egy műszaki hibából és egy jó ötletből.

Azt hiszem, igazi székely unikum volt. Én legalábbis hasonló műsort addig nem hallottam sem a Kárpát-medencében, sem másutt a nagyvilágban. Lehet, hogy volt, de a miénknek olyan sajátos íze, hangulata és zamata volt, amelyet csak az itteni emberek tudtak megadni.

A siker minden várakozásunkat felülmúlta.

Péntekenként egy órára szinte megállt az élet a városban. Az emberek a rádió mellé ültek, a munkahelyeken fél füllel mindenki bennünket hallgatott, és bizony a konkurencia is kezdett zavarba jönni. Mert mit lehet kezdeni egy olyan műsorral, amelyben a hallgatók saját magukat és egymást szórakoztatják?

Hamarosan betelefonálós műsor lett belőle. Égtek a telefonvonalak, mindenki viccet akart mondani. Volt, aki régi, jól bevált történettel jelentkezett, más vadonatújjal próbálkozott, és akadt olyan is, aki már a vicc felénél úgy nevetett, hogy alig tudta befejezni.

Mi pedig a mikrofon mögött sokszor még nála is jobban kacagtunk.

Bevallom, egy idő után már komolyan kellett készülnünk a pénteki adásokra. Ugyanis a vicckészletünk rohamosan fogyott. Hiába, a vicc is olyan, mint a jó székely pálinka: ha sokan fogyasztják, hamar kiürül a készlet!

Így aztán újabb és újabb viccek után kutattunk. Gyűjtöttük őket mindenfelől, mert nem akartunk szégyenben maradni a hallgatók előtt.

A betelefonálókat mindig figyelmeztettem:

– Aztán csak a jó ízlés határain belül, mert gyermekek is hallgatják a műsort!

Persze ezt könnyebb volt kimondani, mint betartatni. Különösen akkor, amikor éppen a gyermekek álltak elő olyan zsíros viccekkel, hogy mi, felnőttek is csak kapkodtuk a levegőt.

Nemegyszer előfordult, hogy a szerkesztőségben már senki sem tudott megszólalni a nevetéstől. Folyt a könnyünk, fájt a hasunk, a mikrofon pedig könyörtelenül közvetítette a jókedvünket.

A rádiózás történetében talán ritkán fordul elő, hogy a műsorvezetőknek nem a beszéddel, hanem a nevetés visszafojtásával gyűlik meg a bajuk.

Nekünk ez mindennapos pénteki gondunk volt.

A népszerűségnek azonban megvolt az árnyoldala is.

Az utcán már alig lehetett nyugodtan végigmenni. Az ismerősök sorra megállítottak:

– Na, Árpi, mondj már egy jó viccet!

Hiába magyaráztam, hogy a pénteki műsorban már elmondtam mindent, amit tudtam, senkit sem érdekelt.

– Az nem baj, de valami újat mondj!

Így aztán lassan már nem is rádiós szerkesztőnek, hanem két lábon járó viccgyűjteménynek éreztem magam.

És hogy milyen vicceken nevettünk akkoriban?

Íme egy a sok közül, amelyre máig emlékszem.

A románok nagy büszkén bejelentik, hogy Kolozsváron felépítik a világ legnagyobb stadionját. Hatalmas vállalkozás lesz, ezért a világ minden országától segítséget kérnek.

Meg is érkeznek sorban a felajánlások. Egyik ország építőanyagot küld, a másik pénzt, a harmadik gépeket, a negyedik szakembereket.

Csak a magyaroktól nem érkezik semmi.

A románok egy ideig türelmesen várnak, majd diplomatikusan megkérdezik:

– Hát ti, magyarok, mit adtok a stadion építéséhez?

Mire a magyarok visszakérdeznek:

– Miért, a telek nem volt elég?!

Na, erre aztán dőlt a nevetéstől a hallgatóság!

Persze az ilyen viccekben ott bujkált a székely ember sajátos történelemszemlélete, öniróniája, csipkelődése és az a bizonyos furfang, amelyet nem lehet könyvből megtanulni.

A vicc mögött néha több történelem rejtőzött, mint egy egész tanórában.

A legszebb az egészben mégsem csupán a nevetés volt, hanem az, hogy a műsor összehozta az embereket. Ismeretlenek telefonáltak be, meséltek, nevettek, és egy órára elfelejtették a mindennapok gondjait.

A rádió akkor nem egyszerűen szólt valahol a háttérben. A rádió közösséget teremtett.

Ma, amikor visszagondolok ezekre a péntekekre, szinte hallom a telefon csörgését, a stúdióban felcsattanó kacagást, Molnos Zoli hangját és Fosztó Zoltán bejelentését, hogy már megint valami baj van a technikával.

És eszembe jut, milyen különös az élet.

Akkoriban bosszankodtunk a műszaki hibák miatt. Ma pedig hálás vagyok annak az egyetlen makacskodó bejátszónak, amelyik azon a bizonyos pénteken nem akart elindulni.

Mert ha akkor minden rendben működik, lehet, hogy ez a műsor soha nem születik meg.

A történetnek pedig van egy tanulsága is:

A technika néha cserbenhagyja az embert, de a jókedv, a találékonyság és a székely humor mindig kisegíti a bajból.

Azóta sok minden megváltozott. Más lett a rádiózás, mások a műsorok, és talán mi magunk is megöregedtünk egy kicsit.

De azok a pénteki kacagások ma is itt csengenek a fülemben.

És amíg lesz ember, aki egy jó viccet el tud mondani, és lesz valaki, aki szívből tud rajta nevetni, addig a székely humor sem fog kihalni.

Mert nevetni akkor is tudtunk, amikor nem sok okunk volt rá. És talán éppen ez volt a mi legnagyobb erősségünk