Amikor delet harangoztak a zsigmondtelepi katolikus templom tornyában, autónk éppen ráfordult a Madarasi-Hargita felé vezető útra. Felettünk hőkupola feszült, alattunk a jól ismert táj tárult elénk természetes szépségében. Tikkasztó nyári meleg volt.

Valamikor a 20. század elején keskeny nyomtávú vasút kanyargott ezen a völgyön, amely az itt kitermelt fát szállította a feldolgozótelepre. Ma már semmi nyoma, az itt élők többsége már nem is emlékszik rá.

Ezúttal azonban nem a múlt ipari emlékei miatt érkeztem ide. A „juharfaszirupos magyarok”, vagyis a kanadai magyar fiatalok nyomába eredtem, akik őseik földjére látogattak vissza. Lelkes támogatók segítségével idén negyven fiatalnak nyílt lehetősége arra, hogy először keresse fel szülei, nagyszülei szülőföldjét, Magyarországot és Székelyföldet.

A torontói Kodály Ensemble – a kanadai magyar Kodály Táncegyüttes – az ontariói magyarság egyik legjelentősebb hagyományőrző közössége. Az 1960-ban, nagyrészt az 1956-os forradalom után Kanadába emigrált magyarok alapították. Azóta generációk nőttek fel benne, ma már junior és senior csoportokban őrzik és adják tovább a Kárpát-medence néptáncait és népdalait, miközben a diaszpórában élő magyarság identitását is erősítik.

Sokan ugyan rengeteget hallottak Magyarországról, Erdélyről és Székelyföldről, de többségük most járt itt először. Ez volt az első személyes találkozásuk családjuk gyökereivel.

Utazásuk Budapesten kezdődött. A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre érkezve megismerték a főváros legfontosabb nevezetességeit, majd néhány napot Galgahévízen, a HaZám Lovasudvarban töltöttek. Innen a Transptur autóbusza hozta őket Székelyudvarhelyre, mely kényelmes utazást biztosított.

Ellátogattak Varságra, ahol természetesen a libegő sem maradhatott ki a programból, majd Szejkefürdőre vezetett útjuk. Megtekintették a Borvízmúzeumot, végigsétáltak a híres székelykapuk alatt, és fejet hajtottak Orbán Balázs, „a legnagyobb székely” sírjánál. Nevét jól ismerték, hiszen Torontóban az udvarhelyi származású magyarok alapították a kilencvenes évek elején az Orbán Balázs Társaságot, amely ma is ápolja emlékét.

Az emlékház után a Mini Erdély Park következett, ahol Fazakas Szabolcs kalauzolta végig a vendégeket. A Kárpát-medence történelmi épületeinek aprólékosan kidolgozott makettjei mindenkit lenyűgöztek.

Szombat délelőtt Ivó felé tartottam. A Zetelakához tartozó település a Madarasi-Hargita lábánál fekszik, és az elmúlt években egyre kedveltebb turisztikai célpont lett. Itt táboroztak a Kanadából érkezett fiatalok.

Az Irgó Szabadidőközpont kis székely kapujához érve nagy hangzavarra számítottam. Ehelyett csendes, nyugodt képet találtam. A fiatalok árnyékban üldögéltek, beszélgettek, olvastak, vagy egyszerűen a patak csobogását hallgatták. Egyik faházból népdalok szűrődtek ki, mások az Ivó-patak kövein csillogó vizet figyelték.

Meglepett, hogy rajtam kívül senki kezében nem láttam mobiltelefont, pedig a wifi hibátlanul működött.

Barátságosan üdvözöltek, hiszen előző nap én vezettem őket Szejkefürdőn.

Pál Lászlótól, az egyik szervezőtől megtudtam, hogy alighogy megérkeztek, máris meghódították az 1801 méter magas Madarasi-Hargita csúcsát. Itt emlékkopjafát állítottak, amelyet Waum Péter fafaragó készített.

Az avatáson Pál László gondolatait – mivel az ünnepi meghatottságtól elcsuklott a hangja – felesége, Tünde tolmácsolta. Beszédében hangsúlyozta, milyen felemelő érzés, hogy Kanadában olyan magyar–székely közösség él, amely szeretettel, hűséggel és tisztelettel gondol ősei szülőföldjére.

A csúcson minden résztvevő kétnyelvű, magyar és angol nyelvű zarándoklevelet kapott, amely tanúsítja, hogy feljutott Székelyföld egyik legfontosabb jelképes helyére.

A beszélgetéshez a patak partján, egy zsindelytetős pihenő alá húzódtunk. Zsófi, Lilla és Christopher meséltek élményeikről.

Christopher szülei Székelykeresztúr környékéről származnak. Többször járt már Erdélyben, és mosolyogva mondta:

– Jó érzés a népem között lenni.

Különösen meghatotta Orbán Balázs sírja.

– Ez az identitásom része – mondta csillogó szemmel.

Zsófi szülei Marosvásárhelyről (Hármasfaluból) és Lövétéről származnak. Számára ez volt az első találkozás Székelyfölddel. Legmélyebb élménye a Madarasi-Hargitán felavatott kopjafa és Orbán Balázs emlékházának meglátogatása volt.

Lilla egyik nagypapája székely. Bár Magyarországon már többször járt, Erdélybe most jutott el először.

– Kanadában csak otthon, a Magyar Házban és a hétvégi iskolában beszélünk magyarul. Itt viszont mindenki magyarul szólt hozzánk. Jó volt hallani – mondta.

Christophert különösen lenyűgözte az itteni nyelvjárás.

– Büszkén cseng – fogalmazott, majd hozzátette, hogy az oroszhegyi Urusos táncosainak beszéde különösen megfogta.

Mindhárman elmondták: amikor felértek a Madarasi-Hargita csúcsára, a szüleikre gondoltak, akik mindig szent hegyként emlegették ezt a helyet.

A keresztek, kopjafák és emlékhelyek között állni, és ott képviselni a kanadai magyarságot – ezt soha nem felejtik el.

Christopher számára különösen megható pillanat volt, amikor felírhatta nevét a kopjafára kötött emlékszalagra.

– Egy darabot ott hagytam magamból – mondta.

Reméli, hogy legközelebb már a családját is elhozhatja, és megmutathatja nekik azt a kopjafát, amelyet a Kodály Táncegyüttes állított.

Segesvár számukra igazi időutazás volt. Élményként meséltek az Óratoronyról, a középkori utcákról és arról, milyen jó állapotban maradtak fenn a régi magyar világ épületei.

Szovátán megmártóztak a Medve-tóban, ahol különleges élményt jelentett számukra a sós víz rétegződése. Korondon leginkább a népviseletek ragadták meg figyelmüket.

Egyik este táncházat tartottak az oroszhegyi Urusos tánccsoporttal. Orbán László és zenekara húzta a talpalávalót, a jókedv pedig olyan nagy volt, hogy alig akart véget érni a mulatság.

A Kodály Táncegyüttes számukra sokkal több egy tánccsoportnál.

– Olyan, mint egy mágnes. Segít megtalálni a gyökereinket, még azoknak is, akik már alig beszélnek magyarul – fogalmaztak.

Christopher végzős középiskolás. Szabadidejében ruhákat varr magának.

– A varrás számomra egyfajta meditáció – mondja.

Később géntechnológiát szeretne tanulni, de a táncot semmiképpen sem hagyja abba.

Zsófi patológus szeretne lenni, Lilla pedig jégkorongozóként képzeli el a jövőjét.

Ebédhez szólították a társaságot. Közös ima következett, majd búcsúzkodás.

Ekkor vettem észre, hogy Lakatos Fanni Anikó táncoktató szemében könnyek csillognak. A debreceni fiatal két évet töltött Kanadában a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként, ahol a diaszpórában élő magyar közösségeket segítette.

– Rengeteg szeretetet kaptam tőlük. Megismerhettem, mennyire magyarok ezek a gyerekek, milyen természetességgel őrzik magyarságukat. A hagyományőrzés és a tánctanítás volt a feladatom, de sokkal többet kaptam, mint amennyit adhattam. Most nagyon fáj a búcsú – mondta meghatottan.

Biztos vagyok benne, hogy ez az út egész életükre szóló élmény marad. A személyesen átélt találkozások, a székely emberek vendégszeretete, a történelmi helyszínek és a közös élmények tovább erősítették bennük magyarságtudatukat és kötődésüket őseik földjéhez.

Talán ezért mondta Christopher olyan egyszerűen, mégis olyan mély tartalommal:

– Jó érzés a népem között lenni.