Ma hivatalosan is felveszi Kányádi Sándor költő nevét a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár.

Immár ő a második olyan nagygalambfalvi személyiség, akit Székelyudvarhely lakói díszpolgári címmel is kitüntettek. Az első Feleki Miklós színész, a Magyar Nemzeti Színház egykori igazgatója volt, a második pedig – amire nagyon büszke vagyok – Kányádi Sándor költő.

Különösen kedves számomra ez az emlék, hiszen amikor önkormányzati képviselő voltam, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy javasolhattam Kányádi Sándort Székelyudvarhely díszpolgárának. Mindez dr. Ferenczy Ferenc polgármestersége idején történt. Sándor bátyám pedig díszpolgár lett.

Sándor bácsit én mindig Sándor bátyámnak szólítottam. Ha Udvarhelyen járt, gyakran találkoztunk. Ismeretségünk régre nyúlt vissza, még a nyolcvanas évek elejére. Nagy rajongója voltam, és többször is meghívtam a Gábor Áron Gépgyárba, a Tavaszi Kulturális Hét alkalmából. Mondanom sem kell, óriási sikere volt.

Természetesen azokban az időkben minden találkozásunkat lehallgatta a Szekuritáté, és Sándor bátyám minden lépését figyelték. Ha erre járt, rendszerint a Küküllő Szállodában szállt meg. A recepción szolgálatos hölgyek rendre megsúgták neki, hogy a szobája „kivételesen” az első emeleten van – ott, ahol a Szekuritáté kijelölte számára, és ahol könnyen lehallgathatták.

Emlékszem, egyik alkalommal úgy érkezett a gyárba, hogy előző nap tért haza Argentínából. Sok mindent mesélt az akkori vezetőségnek. Többek között azt is, hogy odakint egy cserkészcsapatot neveztek el róla. Tréfásan meg is jegyezte nekik, hogy azért ő még él…

Kent szivarját szívta, a párttitkár és a szakszervezeti elnök pedig – akik szintén nagy tisztelői voltak – finoman szólva sem vízzel kínálták. Pálinka is került az asztalra.

Amikor Kányádi Sándor vendég volt nálunk, a gyár fele leállt. Az irodák pedig szinte teljesen kiürültek. Mindenki őt akarta hallani.

Aztán a változások után, egy szép kora délutánon nagy meglepetés ért. Éppen a Korzó Kávézóban voltam szolgálatos, amikor egyszer csak beköszönt hozzám.

– Ha van időd, gyere, ülj ide mellém a teraszra, hogy beszélgessünk! Itt adtam találkát a galambfalvi lányoknak. Amíg megérkeznek, mondd, mi hír a városban?

Leültem mellé.

A galambfalvi lányok is megérkeztek, Sándor bátyám pedig egész délután ott maradt. Dávid Botond, a szomszéd, természetesen nem hagyta ki az alkalmat: jobbnál jobb fényképeket készített.

Felejthetetlen délután volt.

Igaz-e, Sándor bátyám?