Jó alkalom egy népviseleti találkozó, hogy újra felidézzem mindkét nagyanyám arcát, összerakjam a velük kapcsolatos gyermek-, majd felnőttkori emlékcserepeimet. Főleg az ünnepnapok kerülnek előtérbe ilyenkor, hiszen az emberek mindig a legszebb ruhájukat öltötték magukra ezeken a napokon.

Amikor a nagyszüleim generációja felvonult az utcán, majd bevonult a templomba, csoda volt a szemnek. A férfiak fehér gyolcsingben, az utolsó gombig begombolva álltak a nyaknál. Nagyapáink mellényzsebében ott lapult a láncos óra, mely fontos kelléke volt az öltözetnek. Volt olyan férfi is, aki hétköznap székelyharisnyát viselt.

Emlékszem Gál Samu bácsira, a híres taplászra, aki minden nap vállán csüngő anyagkorsókkal, bakancsban bandukolt Árcsóra borvízért. Venczel György, az önkéntes tűzoltók parancsnoka is mindig székelyharisnyában jött szembe velem. Voltak még néhányan a régi öregek közül, akik mindig népviseletben jártak – sajnos a nevük kitörlődött az emlékezetemből.

De térjek vissza a szűk családomhoz. A nagymamák voltak inkább – apai és anyai ágon egyaránt – a hagyományok éltetői az utolsó napig.

Apai nagyanyám, Balázs Pandi Domokosné, született Molnár Rozália, akit az unokák „nannyónak” szólítottak, közel lakott, egy hajításnyira tőlünk. Nem múlt el nap, hogy ne néztem volna be hozzá. Papó, aki taplász volt, korán elhunyt, de éltében mindig csizmában és székelyharisnyában ment az Úr házába. Nannyó a halála után mindig feketében járt, az ünnepi ruhája is fekete színű székely viselet volt.

Édesapám, aki Kolozsvárott tanulta ki az úri szabó mesterséget, leginkább polgári ruhát varrt, így mi is abban jártunk. Öregkorára azonban székely ruhát készített magának: harisnyát, vitézkötéses posztókabátot – még az unokákra is gondolt. Édesanyám is kedvelte a székely ruhát, hiszen fiatalkorában tánccsoport tagja volt.

Simó Péter (Molnár) nagyapám ünnepnap mindig fehér inget, fekete nadrágot, lajbit és fekete kalapot viselt – ezt szigorúan be is tartotta.

Anyai nagyanyám öröksége

Anyai nagyanyámról, született Ambrus Margitról, több emlékem van. Volt egy díszmagyar ruhája, amely Horthy Miklós kormányzó érkezésére készült. Sokáig ott csüngött vállfán a szekrényben, mígnem egyszer eltűnt. Később mesélte el, hogy egy rokona, a Budapesten élő, lófő korondi Fábián Eszter – aki restaurátor volt a budai Mátyás-templomban – tanácsára a ruhát a templomnak ajándékozta.

Maradt még az ünnepi ruha és a hárászkendő. Egy szép napon, amikor meglátogattuk nagymamát, nagyon ajándékozó kedvében volt. Nekünk adta az anyai örökségből kapott porcelán kávékiöntőjét, ami nagy meglepetés volt. Örvendeztünk a nagyszerű ajándéknak, de a java csak ezután következett. Intett, hogy menjünk utána a nagyszobába. Ott kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját, és kiemelte fekete székely szoknyáját, a mellényt, a kötényt, majd utoljára a hárászkendőt. A feleségemre nézett, és azt mondta:

– Ezt neked szántam. Úgy gondolom, hogy nálad jó helyen lesz.

Majd hozzátette:

– Minden darab a kezem munkája, én szőttem még fiatalasszony koromban – ötnyüstös. A vállkendőt is én horgoltam.

Megköszöntük, megöleltük nagymamát, akit akkor nagyon boldognak láttam. Akkor még nem értettük, hogy mit jelent az „ötnyüstös”, de később elmagyarázta. Többször felállította a konyhában a szövőszéket, de azzal már csak szőnyeget készített, székelyruhához valót nem.

Az ajándék ma is megvan, őrizzük, mint ereklyét. Most pedig, hogy megérkezett az unoka, lesz, akinek majd továbbadni.