Úgy 2012 táján nagy felfedezést tettem.

Legalábbis én annak éreztem.

Egy könyvet lapozgattam, amikor megakadt a szemem Toroczkai Wigand Ede egyik rajzán. Néztem, forgattam, aztán egyre inkább az motoszkált bennem: hiszen ez nagyon hasonlít a szombatfalvi Nyírő-házra!

Addig mindig azt hallottam, hogy Nyírő József háza Kós Károly tervei alapján készült. Mások Haáz Rezső nevét is emlegették, Nyírő jó barátjáét, mint aki közreműködhetett a tervezésben.

Én pedig, lelkes amatőr helytörténészként, vettem a bátorságot, és feltettem egy bejegyzést: szerintem a ház sokkal közelebb áll Toroczkai Wigand Ede építészetéhez.

Kaptam is érte hideget-meleget.

Mit beszél ez az ember? Miféle Toroczkai? Kós Károly tervezte, mindenki tudja!

Csakhogy engem nem hagyott nyugodni a dolog. Levelezni kezdtem, könyveket, régi újságokat kerestem, próbáltam utánajárni.

Toroczkai Wigand Ede 1870-ben született Budapesten, és 1945 tavaszán ugyanott halt meg. 1907 és 1914 között Marosvásárhelyen élt, és a városban, valamint környékén számos házat tervezett.

Minél többet nézegettem a munkáit, annál inkább úgy éreztem, hogy jó nyomon járok.

Aztán előkerült valami, ami már nem hasonlóság, nem megérzés és nem egy amatőr helytörténész okoskodása volt.

Maga Nyírő József beszélt a házról.

A Keleti Újság 1936. június 29-i számában, a 11. oldalon Dsida Jenő kérdezte az írót. Nyírő így válaszolt:

„Nem szeretek magándolgaimról beszélni – feleli. – Tavalyelőtt Alsórákoson földecskémen fogtam az ekeszarvát, most Székelyudvarhelyen foglalatoskodom a ház körül, kerítést csinálok, kertészkedem, fákat ültetek. Nemrég készült el Thoroczkay–Wiegand Ede stílusában új családi házikónk, kertemben száz gyümölcsfa van… együtt élek népemmel… és szép az élet.”

„Thoroczkay–Wiegand Ede stílusában új családi házikónk.”

Ezt maga Nyírő József mondta.

Ez természetesen még nem bizonyítja minden kétséget kizáróan, hogy maga Toroczkai készítette a ház terveit. De azt igen, hogy a ház és Toroczkai Wigand Ede építészeti világa közötti kapcsolatot nem én találtam ki.

Nyírő maga nevezte meg.

Akkoriban felvettem a kapcsolatot olyan szakemberekkel is, akik Toroczkai munkásságával foglalkoztak.

Gaálné dr. Merva Mária, a gödöllői múzeum igazgatója ezt írta nekem:

„Kedves Balázs Árpád, köszönjük érdekes és új észrevételeit a Nyírő-villával kapcsolatban. Keserü Katalinnak is elküldte a levelet? Ugyanis ő foglalkozik Torockaival, amint ezt bizonyára tudja.”

Nekem, a lelkes amatőr helytörténésznek ez akkor sokat jelentett.

Mert előtte bizony azt is megkaptam, hogy hülyeséget írok és beszélek. Nem volt olyan hitelem, mint a szakembereknek. Nem volt mögöttem intézet, tudományos cím vagy egyetem.

Csak néztem egy házat, néztem Toroczkai rajzait, és valami nem hagyott nyugodni.

Így került be Toroczkai Wigand Ede neve a szombatfalvi Nyírő-ház történetébe.

Milyen lehetett Nyírőék háza?

A házról szerencsére korabeli leírás is fennmaradt.

Széfeddin Sefket bej kolozsvári török főkonzul egy alkalommal meglátogatta Nyírő Józsefet szombatfalvi otthonában. Az ő leírásából szinte magunk előtt látjuk az épületet:

„Az emeletes, manzardszerűen kiképzett épület legszembetűnőbb és legkedvesebb része az emeleti virágos tornác, amely a Hargitával néz szembe s minden ízében a székely fafaragó- és festőművészet remeke.”

A hagyomány szerint a ház festett bútorai és a virágos tornác a vargyasi Sütő család keze munkáját dicsérték.

Ha az információ helyes, a festett bútorok egy része talán meg is maradhatott. Amikor Nyírőék 1941-ben Budapestre költöztek, a bútorokat Kerestély Gyula bádogosmester, a Dalegylet elnöke vásárolta meg. Nyírő maga is tagja volt a kórusnak.

A korabeli leírás szerint a földszinten volt az író dolgozószobája, benne kedvelt könyveivel és könyvtárával, valamint az ebédlő.

Az emeleten Nyírő két gyermekének, Csabának és Ildikónak székely népi modorban berendezett szobái kaptak helyet.

A ház mögött terült el a gyümölcsös. Nyírő 1936-ban száz gyümölcsfáról beszélt. És voltak ott az író dédelgetett búbostyúkjai is, amelyek üveges ablakkal ellátott ketreceikből figyelték a házigazdát.

Micsoda élet lehetett ott! A Hargitára néző virágos tornác, a festett bútorok, a könyvek, a gyümölcsfák, a tyúkok – és az író, aki kerítést készített, kertészkedett, fákat ültetett.

Ő maga egyszerűen csak így nevezte: „új családi házikónk”.

És mi lett a „házikóval”?

Éveken keresztül sokat mozgattam az ügyet.

Azt szerettem volna, hogy a ház ne vesszen el. Hogy kerüljön olyan kézbe, amely megőrzi, helyreállítja, és egyszer talán megmutatja az utánunk jövőknek is, milyen volt Nyírő József szombatfalvi otthona.

Sokat dolgoztam azért is, hogy a bent lakók adják át a házat a városnak.

Átadták.

Azt gondolná az ember, hogy itt következik a történet szép része.

Hogy megmentettük. Hogy helyreállítottuk. Hogy ma ott áll a Hargitára néző virágos tornác, a kertben újra gyümölcsfák nőnek, és aki belép, megérezhet valamit abból a világból, amelyről Nyírő azt mondta: „együtt élek népemmel… és szép az élet.”

De nem ez történt.

A ház ma romokban hever.

És amikor arra járok, néha eszembe jut az a 2012 körüli nap, amikor egy könyvet lapozgatva megálltam egy Toroczkai Wigand Ede-rajz előtt.

Akkor azt mondták, hülyeséget beszélek.

Nem ez fáj.

Az ember megszokja, ha kinevetik.

Az fáj, hogy közben eltelt több mint egy évtized. A házat átadták. Mi pedig addig beszéltünk róla, vitatkoztunk róla, kerestük, ki tervezte, ki nem tervezte, míg lassan maga a ház ment tönkre.

Pedig még mindig ott áll.

Nyírőék „házikója”.

Még.