Emlék 2018-ból

Nem terveztünk idén világ körüli útra menni, akárcsak Simó Marci barátomék. Abból indultunk ki, hogy itthon is vannak jó helyek, ahol a reumát s egyéb nyavalyáinkat kezeltetni tudjuk.

Ott van például Nádasszék. Alig ismerik, keveset tudunk róla, pedig szerethető hely, s állítólag csodákat tesz az emberi szervezettel a kénes-sós vizű medencéje. Legalábbis ezt mondják azok, akik már megmártóztak benne.

Mindjárt be is határolja egyik ismerősöm:

– Nádasszék? Az Hajdúszoboszló mellett van, a határ közelében!

Többször is átutazott rajta, meséli büszkén.

Mi azért nem arra vettük az irányt.

Összecsomagoltunk, és lerohantunk a Kirulyfürdő csodálatos völgyében lakó komámékhoz, hogy a kúrát minél hamarabb elkezdhessük.

Imádnivaló hely. Csak azt kell megszokni, hogy itt nincs Facebook, nincs lájk, és térerő sincs. Ha telefonálni akarsz, fel kell kapaszkodnod a legközelebbi domb tetejére.

Pontosan ilyen környezet kell a gyógyuláshoz. No meg a mennyei gyógyvíz.

Hiába piszkálom a készüléket, makacsul ugyanazt írja: Nincs szolgáltatás.

Elindulunk hát a nejemmel a kúra helyszínére. Előbb egy út menti kocsmában, az Asszonybosszantóban kötünk ki, ahol feltankolunk.

A mesebeli táj adva. Valahol Lövéte közelében járhatunk, eligazító tábla sehol, amikor egyszer csak elénk tárul Nádasszék.

– Tessék! – mondja egy ismeretlen hang.

Olyan hely, amilyenről évek óta álmodozunk: tenyérnyi, mesés zöld sziget, kedves és bájos.

Közelebb érve egy fedett famedencét találunk, amelynek fekete vizében tizenvalahány ember üldögél, gyógyulásra várva. A vizet helyben, fatüzelésű kazánnal melegítik.

Beköszönünk.

Egy pillanatra elcsendesednek. Felmérnek bennünket, aztán újra beindul a megszokott zsongás.

Az emberek jönnek-mennek. Érdekes módon senki sem beszél sokat a saját betegségéről, inkább a víz jótékony hatását dicsérik. Hány kúrát kell venni, mennyi ideig kell a vízben ülni, mit mondott Tóth doktor…

Olyan információdömpinggel látnak el, hogy itt aztán semmiről nem lehet lemaradni.

Jönnek az ismerős történetek is. Hogy aki ebben a vízben rendesen kiáztatja magát, az egy idő után még a sétapálcáját is messzire hajítja.

Egy zetelaki néni éppen azt meséli, hogy ő már mindenhol járt. Még természetgyógyászoknál is, ahol körbeálltak, megfogták egymás kezét, és küldték az energiát.

– De az Istennek sem éreztem azt az energiát, pedig fizettem érte!

Ekkor ajánlotta neki valaki a nádasszéki gyógyvizet.

Az első kúra után, meséli, úgy megbolygatta a víz, hogy azt hitte, itt a világvége. Aztán eltelt néhány nap, és újra tudott kapálni, a dereka sem fájt úgy, mint azelőtt.

Csak kapkodjuk a fejünket az asszonnyal, és derülünk a történeteken, miközben áztatjuk fáradt testünket a fekete színű feredőben.

Ültünk a vízben, kérlek szépen…

Eszembe jut Módos Jóska barátom vicces nótája.

Mindenki jóízűen beszélget, társalog. Nem szólnak a telefonok, nem pittyegnek az üzenetek. Itt minden a vízről szól.

Egyszer csak mesés, német rendszámú terepjáró gördül be. Kitántorgott hazánkfia érkezik. Ő is ugyanarról álmodik, mint a többiek: a kúra végére legyen annyi a reumájának.

Egyenlőség, testvériség, gyógyulás.

Mert azt már tudjuk: a reuma nem ismer határokat.

Én is előjövök a saját történetemmel:

– Az első kúra után az asszonynak úgy ellazultak a karizmai, hogy azóta egyfolytában integet nekem, hogy menjünk vásárolni.

A férfitársak mosolyognak.

Délután pihenünk. Várjuk, hogy minket is megbolygasson a kúra. Este gyorsan elalszunk.

Másnap folytatjuk.

Így megy ez egy héten keresztül. Naponta kétszer ülünk bele a medencébe a kúra érdekében. Minden nap újabb történeteket hallunk, régi ismerősökkel találkozunk, mert Nádasszék valóban egy külön világ.

Egy hétig élveztük vendégszeretetét, összesen tíz kúrát vettünk, abban a reményben, hogy egy időre elhessegeti a testi nyavalyákat.

Ahogy a lövétei néni mondta:

– Hinni kell benne, s akkor jó lesz!

S még valami.

Nádasszék ideális hely.

Hűtőmágnest sem árulnak.